A magánháborúzástól

az igazságszolgáltatásig

Jog és igazságügy a középkorban

Magánháborúk  -   bevezetés

Az Egyesült Államok és szövetségeseinek Irak elleni háborúját sokan elutasították.  Ennek alapja aligha a Saddam Hussein iránt érzett különleges szimpátia volt, sokkal inkább az a tény, hogy az UNO nem adott felhatalmazást.  Különösen ez a háború az, melyet sokan a nemzetközi jog gyengüléseként fognak fel.

A háborúzás manapság nem az Államok vitathatatlan joga.  Az államok közti konfliktusok megoldására nemzetközi intézményeket hoztak létre, ahol a felek kifejthetik érveiket és megoldásukra javaslatokat tehetnek.

Ha visszatekintünk a kora középkori időkre, hasonló fejlődést láthatunk.  A magánháború is fegyverrel vívott harc volt két vitázó fél között, az általános felfogás szerint „normális” módja a peres ügyek elintézésének.  Lassú folyamat volt ezt a gyakorlatot társadalmilag törvényen kívül helyezni és törvényszékekre és eljárásokra felcserélni.

Ezen a kiállításon jobban megismerhetjük ezt a folyamatot és a középkori valamint az újkori eljárások módjait.

A teocentrikus világkép  

A középkori ember abban a tudatban élt, hogy mind a közösségi

élet, mind  ennek szabályai az isteni akarathoz vezethető vissza.  Fejedelmek, királyok hivatkoztak az isteni kegyre, miszerint ők és családjaik kiválasztottak.  Eszerint működött a szociális rend is, mely az egyes személyek helyét a társadalomban kijelölte, mint isteni akarat eredménye, melyet ember nem változtathatott és nem kérdőjelezhetett meg.  Ugyanígy viszonyultak a középkori jogszabályokhoz is.

Mivel a jog is az isteni akarathoz vezethető vissza, a középkori embernek eszébe sem jutott, hogy mint halandó lélek Isten teremtő alkotását megváltoztassa és új jogszabályokat vezessen be.  A jog társadalmi közvagyonnak számított.  E nézet alapja a középkori jogrendszer írásban nem megfogalmazott jogszabályaiból származott.  A jog csak szóban hagyományozódott.  A jogorvoslásban szerepük volt a nagy élettapasztalattal bíró, rendszerint idős embereknek, akik a hasonló jogi eseteket emlékezetükre, tapasztalatukra alapozva oldották meg. Az írásos jogi összefoglalások, mint például a 13. században megfogalmazott „Sachenspiegel” (Esettükör), a törvényerő nélküli idők példagyüjteményei voltak.

Csak a reneszánsz és a barokk időkben érvényesült az a felfogás, az egyetemeken tanult római jog hatására, miszerint a földesúr, fejedelem alattvalói jobbléte érdekében a jogszabályokon változtatni tudott, illetve új jogszabályokat vezethetett be.

Magánháború

Az igazságszolgáltatás legősibb formája az önítélkezés.  A római birodalom hanyatlása után, igazságszolgáltatás nem lévén, a peres ügyeket az érintettek általában maguk intézték el.  A középkori bírósági szervezetek létrejötte után, a szabályos törvényszéki ítéletek mellett is, a magánháború már nem szívesen látott, mégis az igaszságszolgáltatás általánosan elfogadott eszköze volt.

Aki igazságot keresett, és ezt  a törvényszéken keresztül nem akarta, vagy nem tudta elérni, önítélkezhetett, és amennyiben a magánháború szabályait betartotta, nem volt perbe fogható.   E visszás helyzet oka, hogy a középkori törvényszékek ítéleteit gyakran  nem tudták végrehajtani.  Mivel a mai értelemben vett állami szervezet nem létezett, a bűnösöket sokszor nem tudták letartóztatni.  A magánháború problémája:  bosszúállást provokáló kölcsönös bosszúkedv.....

Ez a rossz visszás helyzet azt mutatta, hogy a magánháború a késői középkorban nem ritkán egész családok kihalásához vezetett.  A hadviselés változása  a késő középkorban, valamint a zsoldoshadseregek megjelenése mind inkább elmosta a határokat  a háború, magánháború és a pusztán csak rablóhadjáratok közt. Az államhatalom megerősödött, valamint a közigazgatási reformok következtében a 16. században lassan alábbhagyott a magánháború, mivel az anyagi ráfordítás ( a katonák kifizetése) a magánháború győztes lefolyása esetén  sem állt kapcsolatban a háború gazdasági eredményével.  A magánháború utolsó maradványa, a párbaj, a 20. századig fennmaradt.

A magánháború fejlődése

Hogy  egy magánháborús cselekedet  egy rablóhadjárattól megkülönböztethető legyen, bizonyos szertartások betartására volt szükség.  Egy „valódi magánháború” megkezdéséhez szükség volt egy úgynevezett elismert okra.  A középkor dereka óta csak az egyháznak, a királyoknak és a fejedelmeknek sikerült a magánháborús garázdálkodást a polgárok és földművesek körében csupán súlyos esetekre korlátozni, mint gyikosság, emberölés, komoly sértések,és súlyos becsületsértések (pl. házasságtörés).  Csak a nemesség, kik eredendően is jogosultak voltak katonáskodásra, gondolta úgy, hogy kevésbé súlyos estekben is joguk van  önbíráskodásra. 

Egy „lovagi” magánháború esetén legalább három nappal korábban hadat kellett üzenni, hogy a szembenálló félnek is legyen alkalma felkészülni az ütközetre. A hadüzenetet szokás szerint egy hadlevél átadása jelentette.  Abban az esetben, ha a résztvevők nem tudtak írni és olvasni, a hadlevél szerepét  a hadikesztyű vette át.  Érvényben volt egy alapelv, miszerint a bűnös tett meghatározta a magánháború lefolyását, vagyis vérbosszút állni csak gyilkosság és emberölés miatt lehetett, tulajdon ellen elkövetett bűncselekményért nem.  Rablások és lopások esetében a károsultak az ellenséges birtok megkárosításával vezekeltettek, azonban az ellenséges fél testi sérülését  vagy  életükre  törését ajánlatos volt elkerülni, hogy ne szolgáltassanak indítékot egy újabb  magánháborúhoz.  Ha például egy házat felgyújtottak, a lakóknak alkalmat adtak a ház  elhagyására.

Egy nemes, ha ellenségét vagy például annak családját nem  tudta kézrekeríteni, akkor annak  jobbágyain is vérbosszút állhatott.  A védtelen földműves lakosságnak állandó veszélyt jelentett az állandó nemesi magánháború.  A magánháború és a rablólovagság közti határ nem volt mindig egyértelmű.

Békemozgalom

A középkorban az áldatlan magánháborúzás állandó veszélyt jelentett a közbiztonságra.  A kisháborúk miatt sok ember vesztette el életét vagy egészségét és vagyonát, nem kevés  család elszegényedett vagy teljesen kihalt.  Mivel erős államhatalom nem létezett, elsősorban az egyház feladatához tartozott,hogy megfékezze a magánháborúzást, és ha teljesen nem is tudta betiltani, legalább időben és térben korlátozza.

A magánháborúzás rendszabályozása ebben az időszakban „Isten békességét” szolgálta, főként Franciaországban és Németországban volt hagyománya. 

Isten békessége mindenekelőtt bizonyos személycsoportokra vagy semleges épületekre korlátozódott.  Aki ezellen vétett, az egyház büntetéssel súlytotta ( pl. szentség-, és síremlékmegtagadás, exkommunikáció).  1023 után az Isteni békességet a „treuga Dei”-re is kiterjesztették.  A „treuga” időszakhoz kötött, tértől és személytől független, területen belüli általános védelem.  Az Isteni békesség többnyire a csütörtöktől vagy péntektől vasárnapig tartó időszakokra vonatkozott, valamint fontosabb egyházi ünnepekre és az egyházi kalendárium bizonyos időszakaira, mint pl. a nagyböjt, húsvét vagy advent.  Az Isteni békesség egyfajta kompromisszum volt az egyház által megkívánt magánháborúzás teljes beszüntetése és a törvényes bíróságok ítéleteinek gyakran nem lehetséges foganatosítása között. 

A Isteni békesség fogalma fokozatosan kihatott a nép körében felmerülő  általános érvényű jogi panaszokra.  Így 1100-ban az pénzadósság miatt indított magánháborút törvényen kívül helyezték. Az 1179-es 3.laterani zsinat óta az egyház nem emelt követelést az isteni békesség alapítására vonatkozóan.  De mivel a magánháborúzás békét biztosító intézkedéseinek és rendszabályainak betartása a résztvevők jóakaratán is múlt, a harcoskedvű nemeseket ritkán lehetett szándékuktól visszatartani.

A párbaj

Az önítélkezésre való hajlam, úgy tűnik, nagyon berögzült az emberi természetbe, gondoljunk csak a mindmáig előforduló kocsmai verekedésekre.  Az ellenfél legyőzése becsületbeli ügy, még akkor is, ha közben fájdalmas ütlegeléseket kell eltűrni és (szemben a középkori magánháborúskodással) nem lehet az állami hatalom kegyelmére számítani.

 A középkorban az udvari lovagi kultúra  kialakulása a párbaj intézményesítését jelentette, mely már a korai középkorban a germán népjogban mint bizonyíték (Istenítélet) elfogadott volt.  A lóháton pajzzsal és lándzsával vívott párviadalt a lovagok becsületbeli ügynek tartották. A párbajban való részvétel az öntudatos nemeseknek magától értetődő volt,  aki kitért a párbaj elől, az többé nem számított becsületes embernek.  Párbajokat vívtak nagyobb célért is, például udvarlók küzdöttek egy hecegi vagy nemesi lányért, jóllehet ez a gyakorlatban ritkán fordult elő. 

A becsületért vívott párbaj lényegében magánháború volt, és ütközött a 16-17. században megengedett jogszabályokkal.  Az önítélkezés nemcsak az isteni jogrend elleni vétségnek minősült, hanem az uralkodói mindenható jog megsértésének is.  Ennek ellenére a „lovagi” párbajszokás a 20. századig fennmaradt.  Elsősorban tiszti körökben döntötték el párbajjal a vitás kérdéseket, és ha az egyik fél halálával vagy komoly sérülésével végződött, az állami törvényszék, tekintettel a tett „lovagi” jellegére, enyhe ítéletet hozott.  A nemzeti szocializmus időszakában katonai körökben a párbajra hívást egy, a hadsereg főparancsnoksága által hozott, rendelkezés 1937. február 22-én legalizálta.  A mai napig a párbaj, a ”csattanós” diákkötelékek által, szoros alkotórésze a diákszokásoknak és az állami jogrendszeren kívül áll.

A per  -  bevezetés

Az igazságkeresés módját, amint ebben a teremben is látható, manapság kegyetlennek, jogtalannak és eredménytelennek érezzük.  A kínzás nálunk néhány évszázaddal ezelőtt, sőt még a múlt században is, elsősorban a nemzeti szocializmus idejében működő gyakorlat volt. 

Nem felejthetjük el, hogy hasonló eljárásokat sok országban még ma is alkalmaznak, tehát ez nem csupán az elmúlt idők jelensége.

Nyilvánosság a törvénykezésben

A törvénykezési gyűlések a középkorban nyilvánosak voltak. Az olyan személyek részvétele, akik nem voltak közvetlen érintettei az eljárásnak, nemhogy lehetséges, de kifejezetten kívánatos volt, mivel ez hatékony védelmet jelentett az önkényeskedés és a törvényszéki ítélet tekintélyének aláásása ellen.

A törvényszéki tárgyalások látogatása rendszerint meghatározott személyek körének volt kötelező, a törvényszék jellegétől függően. Egy falubírósági gyűlésen például minden háztulajdonosnak meg kellett jelennie, akik ilyen alkalommal a családjuk, a cselédek és a bérlők érdekeit is képviselték. Hasonlóan működtek a városi- és a vásári törvényszékek; itt is összekapcsolták a panasznapokon való részvételt a háztulajdonossággal. Ez alól a kötelezettség alól csupán a nemesek mentesültek, még akkor is, ha háztulajdonosok voltak, ugyanis egy terület nemesei mindig egy saját törvényszéki gyülekezetet alkottak, amely a nem nemesi alattvalók törvénye felett állt.

Ennél fogva még számos különtörvényszék létezett, amelyek a tulajdonnal vagy a mesterséggel függtek össze, pl. a szőlőskert-tulajdonosok „hegytörvényszékei”, az erdőrésztulajdonosok „erdőbírósága” vagy az egy céhbe szerveződött kézművesmesterségek „céhbírósága”. Ennek oka az volt, hogy a peres ügyeket lehetőleg olyan szociális vagy szakmai csoportok tárgyalhassák, akik a mindenkori peres ügyben érintettek voltak és ne idegenek, akik a tárgyalandó ügyből alig értettek valamit.

A számos egymás elöl magukba zárkózó jogi körök egymás mellett, működtek és egyes estekben nem is voltak mindig egymástól tisztán elkülöníthetőek. Sokaságuk miatt nem csoda, ha újra és újra hatásköri vitákra és az illetékesség zavarára került sor. Mindez viszonylag megkönnyítette a bűnösöknek, hogy „alámerülhessenek” és így a büntetés elöl elmenekülhessenek. Az emberekben máig mélyen beidegződött idegengyűlölet abból származik, hogy a korábbi évszázadokban soha nem lehetett tudni, hogy egy idegen tiszta lelkiismerettel hagyta el az otthonát vagy egy bűntett elöl menekülő bűnöző-e.

Falubíróság - vésztörvényszék

A középkori igazságszolgáltatás minden sokoldalúsága ellenére mindig érvényesült az az alapelv, miszerint az általános jogrend ellen irányuló különösen súlyos vétségeknek, amelyeket halállal vagy csonkítással büntettek, saját törvényszékeket tartottak fenn. A vésztörvényszék így alakult át büntetőjogi törvénykezéssé, míg a falubíróságok rendszerint csak pénzbírságot vagy megszégyenítést, pl. pellengérre állítás, szabhattak ki.

A kiváltság, hogy súlyos bűntettek elkövetőit egészségük vagy életük (testi-lelki) károsításával büntessék, eredetileg királyok kiváltsága volt. Senki másnak nem volt joga ahhoz, hogy az Isten által adott életet szándékosan veszélyeztesse. Természetesen a király nem gyakorolta személyesen az ítélethozatalt és végrehajtást, mivel ez egy uralkodó számos más feladatával nem volt összeegyeztethető; ezért királyi ítélőszékeket állítottak fel, melyeknek bár az egyes területeken más-más elnevezést adtak, mindig ugyanaz volt az eredetük. Persze a középkori közlekedési viszonyok mellett szinte aligha volt lehetséges, hogy minden súlyos bűncselekményt királyi törvényszék előtt tárgyaljanak és minden érintettet személyes megjelenésre kényszerítsenek, ezért gyakorlatias megfontolásból a vértörvényszék joga királyi adományként a földesurakra és fejedelmekre szállt át. Az idő múlásával állandó területi vésztörvényszékek fejlődtek ki, míg a királyi ítélőszék pusztán a nemesi igazságszolgáltatás feladataira korlátozódott.

A középkori megkülönböztetés a falubíróság és a vésztörvényszék között máig érvényesül az állami szervezetben: hogy egy peres ügyet a bírósághoz benyújthassanak, a törvénysértésnek elég súlyosnak kell lennie, míg az olyan bűncselekményeknél, ahol senki sem sérült meg (pl. a közlekedési szabályzat megsértése) a közigazgatási hatóságok (kerületi bíróság és tartományi rendőr-igazgatóság) szabálysértésként büntetik.

A tárgyalások helye és ideje

Amikor egy falu vagy város háztulajdonosai, a szőlőskertgazdák, az erdőrésztulajdonosok, egy céh kézművesmesterei stb. amúgyis rendszeresen összeültek, mindjárt megtárgyalták a falubíróság függő ügyeit is. Egy falu háztulajdonosainak összejöveteleit „bannus(dolog)-nak nevezték, ahol pl. mind a falubíróság hatáskörébe tartozó peres ügyeket, mind az általános ügykezelés dolgait, mint az utak és hidak gondozása, a vetés és aratás időpontjának meghatározása stb., megtárgyalták.

Ezzel ellentétben a vésztörvényszék tárgyalásait, amelyet a földesurak vagy a fejedelmek felhatalmazása után többnyire uriszéknek neveztek, szükség szerint tartották. A uriszék területén élő valamennyi háztartástól minden alkalommal külön adót szedtek a uriszék ítéletének végrehajtására, minek következtében még a környék társadalmi nyomása is ránehezedett a bűnös családjára, akinek ez a plusz teher köszönhető volt. Ezzel a külön adóval minden embert személyesen érintett a bűncselekmény, akkor is, ha sem a tettest, sem az áldozatot nem ismerte, úgyhogy a közbiztonság és közrend betartása a társadalom közös érdekévé vált.

Mivel nem volt külön bírósági épület, általában minden elképzelhető helyen tarthattak törvényszéki tárgyalásokat. A megjelenő részvevők számától függően a panasznapokat a szabad ég alatt, kocsmában, városi területen a városháza tanácstermében vagy a kézművescéh székhelyén tartották. A vésztörvényszék ügyeit szokás szerint a földesúr várában vagy uradalmi közhivatali épületben tartották, magasabb főúri tisztviselők vezetésével.

Cselekvő személyek

A középkori törvénykezés legfelsőbb fokán a bíráskodási joggal felruházott földesúr állt, többnyire a mindenkori földesúr.  Ez a földesúr bírói hatalmát nem személyesen gyakorolta,hanem egy általa kinevezett  bírót bízott meg ezzel a feladattal. Ez lehetett a bíróság jellege szerint egy fizetett alkalmazott, vagy egy községi tag, akit a bíró-földesúr jelöltjei közül választottak.  A falubíróság területén a földesúr évente három jelöltre tett javaslatot, és a község közülük válaszotta meg a községbírót. 

Burgenlandban egyébként a 20. század  elejéig a „bíró” a polgármesterrel volt azonos, mivel a falubíró az általános közigazgatási ügyeket és a falu képviseletét is ellátta.  

A bíró támogatására a közigazgatási ügyekhez és az ítélethozatalhoz bizonyos számú ülnököt rendeltek ki, akiket a mi országunkban „esküdtek”-nek neveztek.  Érvényben volt az az alapelv, miszerint az ülnökök felét a bíráskodási joggal felruházott földesúr rendelte ki, a másik felét pedig a község szabad választás útján.    

A tárgyalás kezdete előtt, mielőtt még a panaszos szót kapott, az elméleti kérdéseket és a korábbi hasonló ügyek tárgyalásait felelevenítették.  A bírósági eljárás, formáját tekintve, vitamegbeszélés volt,melyben a bíró a közvetítő szerepét töltötte be.  A bíró és az esküdtek fakorláttal, kötéllel vagy hasonlókkal kijelölt külön elkerített területen tarózkodtak, mely sajátos jogi védelmet adott.  A felperes, az alperes és a tanuk a szólítás után mindig ehhez a „bírósági korláthoz” léptek elő.  A bizonyítási eljárás után a bíró és az esküdtek kidolgoztak egy ítélettervet, amit a községnek bemutattak, amit aztán vagy jóindulattal elfogadtak vagy nemtetszésüket nyilvánítva elutasítottak.  Ezáltal biztosra vehető volt, hogy az ítéletet a nép körében általános jogtiszteletnek megfelelően hozták meg és személyes érdekek nem befolyásolhatták.

Istenítélet és kínvallatás

A középkori törvényhozásban a bűneiket nem beismerő tetteseket pusztán csak a bizonyítékok alapján nem lehetett elítélni.  Mindig is érvényben volt az a gyakorlati szabály, ha egy embert nem értek tetten és, ha egyértelműen  tagadott, a tett nem volt rábizonyítható.  A középkorban nem léteztek hazugsádetektorok vagy hasonló módszerek az igazság kiderítésére, ehelyett azonban volt egy eszköztár,melynek puszta említése megingatott egyes bűnösöket,  és melynek alkalmazása a tett súlyával állt kapcsolatban.

Az istenítélet azon idők maradványa, mikor a hatásos bíráskodás nem volt lehetséges és a nehéz közlekedési viszonyok, az állami hatalom hiánya, a bíróságok csekély tekintélye miatt, egy költséges bizonyítási eljárás nem volt végrehajtható.  Az ököljoggal és a hozzá társuló magánháborúval szemben az istenítélet az igazságkeresés eszközeként működött, de még az újkor kezdetén is az általánosan érvényben lévő  jog alkotórészét képezte.  Az istenítélet egyfajta bizonyítási eljárás, mely során a gyanusítottak életét vagy egészségét tudatosan veszélyeztették.  Az általános nézet szerint, amennyiben a próba során nem történt  egészségkárosodás, ez azt jelentette, hogy Isten segített az ártatlanság bizonyításában.  Abban az estben, ha a gyanusított sérüléseket szerzett, ez a mindenható Isten jelzése volt, hogy a tettet elkövette, még akkor is, ha tagadott.  Az istenítélet példájaként említhető a fertő-tavi haltolvaj esete. Mivel a bizonyíték nem volt egyértelmű a gyanusítottat egy kettétört késsel kosárba rakták és a tóba dobták.  Ha ki tudta magát szabadítani, Isten jelzése szerint  ártatlannak tekintették

Az istenítélet továbbfejlesztése a kínvallatás volt, mely csupán az újkorban jelent meg.  Míg minket, mai embereket, ezen eljárás brutalitása visszataszít, addig az újkorban  a csökönyös bűnös beismerő vallomásának kínvallatással való kieszközölése általánosan elfogadott eszköz volt.  A kínvallatás is érhetett el ellentétes hatást:   Amennyiben a „fájdalmas kihallgatás” nem eredményezett beismerő vallomást, ez az ártatlanság bizonyítását jelentette.

Világi bíróság – egyházi bíróság

A törvénykezés általános széttagoltsága és áttekinthetetlensége miatt az  egyház messzemenő jogokat formált az igazságszolgáltatásban.  Az invesztitura viszályai során kialakult elvek szerint a jogeseteket kizárólag az egyházi bíróságok előtt tárgyalták.  Ezenkívül az egyház jogot formált azon világiak büntetésére, kik egyházi személyek vagy az egyházi vagyon ellen vétettek, például az egyház parancsolatait semmibe vették, függetlenül szociális vagy hivatali helyzetüktől, valamint az ebből adódó bírói hatáskörtől. 

Ezeket a nagy igényeket az egyház sosem tudta maradéktalanul beváltani.  Az egyházi hatáskör mérséklésének alapja, hogy az egyház az általa képviselt elvek alapján a vértörvényszéket nem gyakorolhatta.  Mivel azonban a középkori igazságszolgáltatás enélkül a drákói büntetési forma nélkül nem működött, ezekre az esetekre, mint „segédforma”, létrehozta a helyhatóságot.  Egy magasrangú nemes, mint helytartó vette át a bíráskodási joggal felruházott földesúr szerepét az egyházi peres ügyekben, főként ott, ahol az egyház birtokviszonyainak megfelelően a földesúr szerepét is betöltötte.  A gyakorlatban ez mindenesetre hatásköri viszályokhoz vezetett az egyházi intézmények és helytartóik között, akik ellentétben az egyházzal nemcsak ítéleteket hirdettek, hanem erőszakosan végre is hajtották azokat, és az általuk képviselt egyházi intézményt a törvénykezésben messzemenően visszaszorították.  

A püspökök által kiszabott büntetések (pl. a főesperes és tisztviselők képviseletében), s másodfokon a szent szék által gyakorolt egyházi igazságszolgáltatás az egyházi közösségben csak az alperes szerepét tudta szabályozni, kirívó esetben a szentség átvételének megtagadásáig vagy az exkommunikációig terjedt.  A középkori társadalmi struktúra alapján ez mindenesetre az emberi társadalomból való kizárással volt azonos.

Az ítélet  -  bevezetés

Talán az elmúlt évszázadok tapasztalatainak eredménye, hogy ma Európában nincs halálbüntetés.  Habár időről időre felbukkan a halálbüntetés követelése, nemlétét az európaiak elfogadják.

Mindenesetre:

2001-ben 31 országban 3048 személyt végeztek ki.  Legalább 5265 személyt ítéltek halálra.  Ezek az adatok az Amnesty international adatai, a tényleges számok bizonyára magasabbak.

Megszégyenítő büntetés - becsületbeli büntetés

Az falubíróságok különbözőségük miatt nem foganatosíthattak olyan büntetéseket, melyek a bűnös életére vagy testi épségére vonatkoztak. Ehelyett a lehetséges büntetések gazdag palettáját dolgozták ki. Rendszerint a bűnös vagyonára vonatkoztatták az ítéletet, ám a pénzgazdálkodás későközépkori felemelkedése óta elsősorban pénzbüntetésre kell gondolunk. De meg volt annak is a lehetősége, hogy az elítéltet közszemlére állítsák, általános gúnyolódás tárgyává tegyék és ez által a becsületében sértsék meg, abban a reményben, hogy ez a nyilvános megaláztatás a további bűntettektől visszatartja őt.

A büntetés jellege a vétség jellegétől és súlyától függött. Ahol a gondatlanság amúgy is veszteséghez vezetett, nem volt szükség nyilvános megaláztatásra. A becsületbeli büntetéseket a „szemet szemért, fogat fogért” bibliai mottónak megfelelően leginkább az olyan vétségekért szabták ki, amelyeknél egy másik személy becsülete szenvedett kárt, becsületsértés vagy hírbe hozás által. A nyilvános pellengérre állítás hátterében egy nevelési célzat állt: aki a környezetében ilyen megaláztatásnak tette ki magát, ez után pórázon tartotta beszédes száját (lakatot tett a szájára), hogy a jövőben elkerülhesse az ilyenfajta szégyent.

A becsületbeli büntetések legfontosabb eszköze a pellengér volt, amely a község legközpontibb helyén állt, ahol a bűnös nyilvános pellengérre állítását a legtöbben láthatták. Idővel a pellengér a városok és mezővárosok számára státusz szimbólummá vált, és mint ilyet művészi értékű szégyenfaként kivitelezték. De a falvakban is voltak ilyen helyek, melyeknek ugyanez volt a rendeltetésük. A pellengéren még különböző szégyeneszközöket akasztottak a bűnösök nyakába szégyenük fokozására, mint a hegedű vagy nyakhegedű, a szégyenkorona vagy a szégyenmaszk stb.

Halálbüntetés – kegyetlenség

A keresztény hit szerint egyedül Istent illeti meg a jog, hogy életet adjon és vegyen el, így a középkor első és második felében nem létezett halálbüntetés. A súlyos vétségeket azzal büntették, hogy bírságot szabtak ki, vagy a tettest kiszolgáltatták a károsult családjának. De mivel ez a gyakorlat a későközépkorban a szinte állandóan egymást érő magánháborúkat és vérbosszúkat nem tudta visszaszorítani, mindez fokozatosan az általános igazságérzet brutálissá válásához vezetett. A bosszú és az elrettentés lépett az érdekelt felek kibékítésének helyébe.

A vésztörvényszék legszigorúbb büntetése a kivégzés volt, melyet a részükről még további fokozatokra osztottak a bűntett jellegének és súlyosságának megfelelően. Míg a hóhérpallossal való kivégzés tiszteletteljesnek minősült, addig a bitófán való felakasztás szégyent és gyalázatot jelentett, amit rendszerint a közönséges tolvajoknak tartottak fenn. A legsúlyosabb halálos büntetésnek a máglyán való égetést tartották, amit leginkább  mágiáért és szexuális bűnökért róttak ki. Itt játszott fontos szerepet a tűz tisztító erejébe vetett hit; ugyanis az ilyen elítéltekből semmi sem maradhatott fenn az utókor számára, még egy hulla sem, amit aztán valahol el kellett volna földelni. Figyelemre méltó és nekünk mai embereknek visszataszító, hogy a homoszexualitást, még ha magánterületen is élték meg, az isteni rend elleni súlyos vétségnek tekintették, és máglyahalállal torolták meg. Emellett a kivégzésnek voltak még más formái is, mint a kerékbetörés, a vízbefullasztás és (elsősorban katonai körökben) az agyonlövés. 

A halálbüntetések ezen formáit még tudták tovább súlyosbítani azáltal, hogy az elítéltet megkötözve és egy taligához erősítve vonszolták a vesztőhelyre. De a büntetéseket enyhíteni is lehetett; ha pl. egy elítéltet nem máglyán, hanem pallossal végeztek ki, így a holttest nem égett el. Bár ez a kivégzett számára teljesen mindegy volt, az akkori társadalom becsületkódexe szerint ez az utódok számára nagy jelentőséggel bírt. A vésztörvényszékek nem csak halálbüntetéseket osztottak ki, hanem csonkító büntetéseket is, úgy, mint a megvakítás, az egyik kar vagy az egyik fül levágása.

Miért voltak a büntetések annyira kegyetlenek?

A középkori világkép középpontjában Isten állt.  A középkori ember számára Isten nem a "szeretet lelke", hanem az Òtestamentum ítélkező és büntetésvégrehajtó Istene. A magán és a társadalmi életben elkövetett bűnöket az isteni rend elleni vétségnek tekintették.  A bűncselekmények lángra lobbantották Isten haragját, aminek fejében a legsúlyosabb halálbüntetés járt.  Máskülönben Isten az emberiséget országos csapásokkal súlytotta, mint a pestis, kolera és éhínség.  Feljegyzések szerint, az elítéltek arra kérték a hóhért, hogy a lehető legkegyetlenebb kínzásokat alkalmazza, hogy bűnös lelkük alaposan megtisztuljon.  

A mai értelembe vett szabadságvesztés a középkorban elképzelhetetlen volt.  A középkori embernek eszébe sem jutott, hogy elítéltet évekre bezárjon, hogy táplálásáról, ruházatáról és hasonló alapszükségleteiről gondoskodjon.  A bebörtönzés a törvényszéki vizsgálat idejére korlátozódott, melynek költségeit a letartóztatott családja köteles volt a földesúrnak megtéríteni, még akkor is, ha a vizsgálat felmentéssel végződött.  A középkori társadalom az élítélt ellátásának költségeit soha nem vállalta.

Lényeges különbség a mai jogi végrehajtásokhoz képest abban állt, hogy ha valakit törvényszék elítélt, egész életében megbélyegzett maradt (pl. egy kivégzett ember családja).  Adósság nem évült el és nem adatott meg az esély az előítélet nélküli újrakezdésre.  Aki egyszer már állt pellengéren, egész életében a település szégyene maradt, akit hóhér megcsonkított (kezét, fülét), azt örök időkre gonosztevőnek tekintették.  Ez a gyakorlat oda vezetett, hogy a társadalomból kirekesztetteket a társadalomba való visszatérés minden esélyétől megfosztották.  Akit, mint gonosztevőt, egy életre megbélyegeztek, kevésbé gátolta magát további bűncselekmények elkövetésében, mivel semmi vesztenivalója nem volt.  Az általános jogbiztonság ezt nem viselte el.

Nyilvánosság az ítéletvégrehajtásban

A középkorban a törvénykezés egésze közérdeklődés tárgya.  Mivel minden ember valamilyen formában tagja egy vagy több községi törvényszéknek, közreműködésük a törvényszéki eljárásokban nem csak lehetséges, hanem kifejezetten megkívánt volt.  Minél több tag volt jelen a községi törvényszékeken, annál inkább szavatolt volt, hogy az ítélet nem személyes érdekektől vezéreltetett, hanem az érvényes szokásjognak megfelelt.  Az, hogy a szokásjogot a társadalmon kívülrekesztetteken erőteljesebben alkalmazták, mint más egyéneken, a szűk társadalmi és erkölcsi normákkal bíró középkori embernek fel sem tűnt.

A nyilvános törvényhozás alapelvének megfelelően az ítéleteket is, amennyire lehetséges, nyilvánosan hajtották végre.  Ha valakit pengellére állítottak, arra is figyeltek, hogy minél többen lássák a bűnöst ebben a siralmas helyzetben, hogy minél többen zúdítsák rá szidalmaikat és gúnyolódásaikat.   Sőt a vésztörvényszék ítéleteinek végrehajtását népünnepélyek napjaira tűzték ki.  A kivégzéseket nem rejtett kamrákban hajtották végre, hogy az elítéltnek megadják a lehetőséget a méltóságteljes halálra, hanem a sokak által látogatott népi mulatságokon.  Ez része volt az akkori törvényhozás elrettentő hatásának.  Mindenki szeme láttára, általános vígasság közepette, a hóhér keze által meghalni, ezt a helyzetet senki nem kockáztatta könnyen.

Az ítéletvégrahajtás eszközei a mindenkori földesúr hatalmának eszközeként szolgáltak.  A vesztőhelyeket az utazók által is jól látható terepre helyezték, a pellengérek a város/községházak mellett vagy fontos tereken álltak.  Ezáltal az embereket állandóan emlékeztették a törvényszékek meglétére, ezzel is figyelmeztetve őket a megfelelő életvitelre, törvényekre és a kor általános erkölcseire.

A hóhér

A 13. század elejéig nem voltak hóhérok.  A halálbüntetések kivételnek számítottak és pénzzel kiválthatók voltak.  Abban az estben,ha a pénzzel való kiváltásra nem volt lehetőség, az elítéltet kiszolgáltatták a panaszosnak, aki vagy maga ölte meg vagy egy szolgájával ölette meg. 

Néha egy fiatal ülnöknek kellett az ítéletet végrehajtania, alkalomszerűen a közösséggel együtt kellett működnie, így együtt húzták a kötelet („igát”)

A „hóhér”-ról először 1276-ban az augsburgi krónika tesz említést.  Állandó hóhért mindenesetre csak gazdag városok engedhettek meg maguknak, a többi városnak kölcsönözni kellett.

Azonban hamarosan mindenhol szükség volt főállású hóhérra, mivel a büntetőjog fejlődése során a büntetéseket mindinkább pontosították, hogy fantáziadús szertartásokká finomuljanak, s mint a barokk idők „izgalmas látványosságai” kerüljenek megrendezésre.

A hóhéri „hivatást” tabuk és babonák övezték.  A hóhért elkerülték, legtöbb esetben a városfalon kívül kellett élnie, a fürdőket nem látogathatta, a miséken is kijelölt helye volt.  Az általa megérintett tárgyakat kivonták a forgalomból.  A hóhérral való érintkezés félelmet váltott ki, ezért különleges öltözetet írtak elő számukra.  A legtöbb tabu azonban kétes értékű  és ebből is fakad, hogy a hóhér magas társadalmi pozicióval bírt. 

A babona a büntetésvégrehajtás tárgyainak mágikus, sőt gyógyerőt tulajdonított.